Főnix

Tudom, hogy nem erre szavaztatok de én úgy gondoltam, hogy kiteszem ha már megírtam! Nem egy új fejezet de azért nagyon örülnék neki, hogy pont ezért kommentálnátok! Nem kértem még sose és nem is fogom csak ehhez most nagyon jól esne. Köszi szépen előre is:) És akkor most már olvashatjátok:


                                                        Főnix


Akad amit nem gyógyít meg az idő sem... Én Robert Pattinson tudom igazán, mit is jelent ez. Nézem őt, szőkésbarna haja loknikban hullik le egészen a válláig, amikor kacag ezek a loknik gyönyörűen hullámoznak baba arca körül. Kacagása zene füleimnek. Semmi sem mutatja mennyire szenved, mert nem is teszi. Nem fogja fel milyen bánat, tragédia ért minket. Annyira...annyira irigylem őt ezért! Nem érzi a veszteséget amit én mindennap. Folyton azt érzem, hogy széttép belűről meg akarok halni. De nem tehetem mert itt van ő, neki köszönhetem, hogy nem haltam bele a fájdalomban. Erőt ad nekem és valamennyire kitölti az űrt. És ő nem más mint a két éves lányom, Becky, aki most vidáman játszik a homokozóban. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ő nem érzi, hogy az anyja nincs többé... a feleségem nincs többé...
Azt mondják a párunkat elveszíteni nehéz; Mihez kezdesz, ha életed egy része hirtelen eltűnik? Nyilván az a dolgunk, hogy tovább lépjünk, de hogyan? Hogyan lépsz tovább, ha megjelenik egy űr, amit nem tudsz kitölteni? A világon mindennél jobban szerettem őt. Csak éppen nem fogtam fel milyen kincset kaptam az élettől, milyen drága kincset és milyen törékenyt is egyben. Egészen addig, még össze nem tört...és vele együtt az illúzió is, hogy mindez egy törhetetlen dolog. Hiányzik hiába van belőle nekem egy kicsinyített másolatom, hiányzik...nagyon szavakkal ki sem lehet fejezni. A mozgása, ahogy minden reggel hanyagul a konyha pulton issza a kávéját. A mosolya amivel megkorholni szokott. Ahogy esténként rajtam alszik, a fél teste mindig rajtam volt a lába a derekam köré tekeredve, a karja a mellemen....a feje pedig a vállam gödrébe. Úgy utáltam ezt, hogy engem tekint párnának és most akár az életemet is odaadnám azért, hogy akár az egész testével rajtam feküdjön, de ezeket a dolgokat már soha többé nem teszi. Nem hiszem, hogy valaha is könnyebb lesz. Csak hozzá szokok a veszteséghez, az ürességhez és megtanulok vele élni. A lényeg, hogy Becky itt van nekem. Milyen szép volt amikor közölte terhes majd kiugrottam a bőrömből. Lányt szerettem volna, ahogy ő is. Meg is kapta csak sajnos sosem tarthatta a karjai közt, nem láthatja felnőni a lányát.
9 hónapig szerette...
9 hónap jutott csak nekik...
És én is csak 4 évet kaphattam belőle. Hol van az igazság? Hogy történhet meg a mai világban, hogy egy nő bele hal a szülésbe. Kathy-vel ez történt a feleségem bele halt a szülésbe. És nekem igazán nem maradt semmi utána Becky-n kívül csak a düh, kétségbe esés, fájdalom, magány! Azzal, hogy itt hagyott elvitte a másik felem. Üvölteni támad kedvem, de itt a játszótéren elég nevetségesen nézne ki. Fel nézek és hirtelen egy gyönyörű szempárban találom magam. Lefagyok...képtelen vagyok megmozdulni pedig a lányom egy idegen nővel beszélgetett. Nagyon szépek voltak együtt a nő nem lehetett több 26 évesnél barna haja hullámokban omlott le a derekáig szép volt. Megrázom a fejem... egyszer... kétszer...háromszor mire sikerül vissza térnem a valóságba, de addigra a nő előttem áll mosolyog. Nem mondhatnám egy kifejezetten gyönyörű nőnek aranyos volt az egyszer biztos ahogy így ált előttem. Kathy eredeti szőke hajával, tengerkék szemével földöntúli szépség volt...de sajnos csak volt. Benne pedig van valami...a kisugárzásában...nem tudnám meg fogalmazni...de nem is akarom.Felém nyújtja a kezét:
- Kristen. - szólalt meg a végén.
- Rob - fogadtam végül el a kezét és egy erőteljes kéz szorításban volt részem. Látszott rajta, hogy magabiztos személyiség de nekem nem volt vele kedvem csevegni, mégis valami oknál fogva hagytam, hogy mellém telepedjen le a padra.
- Nagyon szép a kislányod. Elbűvölő, ha nekem is lesz remélem ugyan iylen cserfes lesz. Olyan édesen pöszít. A feleségeddel büszke lehetsz rá.
- A feleségem belehalt a szülésbe, de igazán büszke lenne rá -morogtam a választ felé. Senkivel nincs kedvem beszélgetni erről a témáról kb. 2 éve. Főleg nem egy idegennel!
- Oh! nagyon sajnálom nem akartam feltépni a sebeket Becky ezt kihagyta úgy beszélt a mamájáról, mintha még élne! Tényleg sajnálom - mentegetőzőt amiből kezdet egy kicsit elegem lenni.
- Mert én is úgy beszélek róla vele! - morogtam neki.
- Nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet lenne! Később, ha egy picit nagyobb lesz össze fogod ezzel zavarni...
- Nem tudom mi közöd van ehhez...már megbocsájts - vágtam közbe.
- Igazából semmi de tapasztalatból tudom, hogy egy idegennel könnyebb megbeszélni ezeket a dolgokat, mint a  családdal akik folyton aggódnak miattad és csak segíteni akarnak! Én nem, csak meghallgatlak. Pontosan, hogy történt?
- Ha ennyire tudni akarod az orvosok meg én vagyok érte a felelős!
- Nem hinném, hogy az orvosok hibáztak és főleg nem hinném, hogy ő rájuk haragszol! Sokkal inkább magadra meg még valaki másra....- tette hozzá sejtelmesen és ahogy a szemébe néztem színtiszta eltökéltséget láttam. Ez a nő tényleg azt hiszi, hogy a lányomra haragszom?! Megőrült!
- Te azt képzeled, hogy a lányom hibáztatom, örült vagy! Nem tudom minek kellene egy idegenke magyarázkodnom? De ha tényleg tudni akarod imádom őt., miatta éltem túl ezt a két évet neki szüksége van rám. A szemeiben a feleségem szemeit látom, ahogy mosolyog Kathy mosolyog rám...szeretem őt!
- Nem hittem, hogy Beckyt hibáztatod!
- Jobb is! Kathy akarta őt pedig tudta, hogy belehalhat.
- Szóval te nem akartad?
- Dehogy nem! Csak nem Kathy halála árán. Ő volt a múltam, ő a jelenem, és ő lesz a jövőm örökre. Ő nem engem választott, arra a sorsra ítélt, hogy egyedül neveljem fel a lányunkat. Még most is a fülembe csengnek a szavai, ahogy arról győzköd, hogy tartsuk meg a babát.

Igen, még ha történne velem valami, te attól ugyanaz maradsz és fel tudod nevelni egyedül is ezt a gyereket! Talán neked és nekem és minden közös percünknek ez volt az értelme, hogy most itt legyünk. Hogy létre hozzuk ezt az új életet mert lehet, hogy ez az élet megváltoztatja a világot.! Nem baj, hogy szereted őt és nem baj ha szeretni fogod azok után is!Az még nem jelenti azt, hogy engem nem szeretsz!

- Olyan igaz volt, néha gyűlölöm magam, mert szeretem Beckyt pedig elvette tőlem Kathyt.
- Én sem engedtem volna, hogy ezt a tüneményt elvegyék tőlem, hisz test a testemből... vér a véremből és ami a legfontosabb a szerelmemből egy darab. Lehet, hogy a feleséged nem élte túl, de ahogy Te is mondod ott van Beckybe! Minden egyes mozdulatában, tettében és később a beszédében is! - ahogy néztem, ő a lányom nézte elmerengve könnyem szemmel nem értettem, hogy egy idegen, hogy érezheti át ennyire a helyzetemet!
- Te is olyan ostoba vagy akkor mint ő! Lehetett volna gyerekünk még vagy adoptálunk! De neki Becky kellett. Ne értsd félre most, hogy itt van nem adnám de akkor is... - Nagyon mérges voltam, ha megtehetem volna felpattanok és elfutok de nem tehetem! Nem hiszem el ő is Kathy-nek adott igazat. Hisz itt hagyott engem, Beckyt anya nélkül! Annyira...de annyira haragszom rá! És akkor ott rá jöttem.... Kristen felé néztem és láttam mosolyog, mintha tudná most mi játszódik le bennem. Biztos vagyok benne érezte mi játszódik le bennem. Igaza volt egy idegennek igaza volt. Két éven keresztül nem tudtam miért nem tudom elengedni őt... haragudtam rá nagyon mert nem engem választott. Nem haragudhatok rá tovább el kell őt engednem végleg, hisz nem hagyott egyedül a világ legcsodálatosabb ajándékát neki köszönhetem, mert ő merte vállalni a halált csak azért, hogy a lányunk... a közös lányunk élhessen. Eldöntöttem elengedem!
Már nem ő a jelenem, és nem ő a jövőm már Becky az, egy ideig biztosan csak ő de még csak 30 éves vagyok talán megtalálom azt a nőt akit Kathy küld nekünk kettőnknek. Idővel talán... Szeretlek Kathy!
Észre se vettem, hogy a nagy felismeréstől felpattantam a padról, Kristen is követett így le kellet rá néznem, ő csak mosolygott. Becky rohant hozzánk oda:
- Apu menünk, naji és papi várnak jánk! Tudod naji montya vacsoja vendégünk jesz!
- Akkor én megyek is szia Becky jót beszélgetünk - kacsintott rá majd egy puszit nyomot a homlokára ebben a lányban volt valami különleges.
- Szia Rob - köszönt el tőlem is, felém hajolt egy puszira és én közben egy halk köszönömöt súgtam neki.
Ez a lány segített túl lépnem a fájdalmon úgy hogy nem is ismert igazán. Ezt sose fogom neki elfelejteni az már egyszer biztos. Mire feleszméltem már otthon voltunk Anya elvitte a lányom meg fürödni még én megterítettem. Apu mint mindig meccset nézet ami mosolygásra késztetett. Óra mű pontossággal 8-kor megszólalt a csengőnk.
- Kisfiam nyisd ki mi is mindjárt megyünk! - kiabált le anya az emeltről. Elmentem kinyitni az ajtót és felvettem egy illedelmes mosolyt, de amikor megtettem ezt, az arcomra fagyott a mosoly. Egy félénk mosollyal találtam szembe magam, amit már ismertem.
- Kris? -hebegtem.
- Szia Rob! Rég találkoztunk - mosolygott rám titokzatosan....


Fin